2. rész: A lovastusa versenyrendszere régen és ma
Korábban a lovastusa terepnapján nemcsak terepakadályokat kellett teljesíteni, hanem hosszú lovaglószakaszokat és egy külön akadályversenyt is. A mai lovastusa három jól ismert versenyszámból áll: díjlovaglásból, tereplovaglásból és díjugratásból.
Ez azonban nem mindig volt ilyen.

Bruce Davidson és Might Tango, 1978, egyéni világbajnoki aranyérmes
A klasszikus military terepnapja egészen más kihívást jelentett, mint amit ma a versenyeken látunk. A ló és lovasa hosszú órákon át dolgozott, különböző tempójú szakaszokat teljesített és a legnehezebb terepakadályokhoz gyakran már jelentős fizikai terhelés után érkezett. A sportág történetének egyik legnagyobb változása éppen ezt a versenyrendszert alakította át.

Karen O’Connor és Biko, 1998
A katonai hagyományokból kialakult lovastusa eredeti célja annak bizonyítása volt, hogy a ló és lovasa változatos körülmények között, hosszú távon is megbízható teljesítményre képes. A versenyek során nemcsak az ugróképességet, az engedelmességet és a bátorságot értékelték, hanem a ló állóképességét, terhelhetőségét és regenerálódását is. A klasszikus, hosszú formátumú militaryban a terepnap négy egymást követő szakaszból állt.

Torrance Watkins és Lou Llewellyn, 1995
A terepnap első része meghatározott útvonalon és előírt idő alatt teljesítendő lovaglás volt. A párosok jellemzően utakon, ösvényeken és változatos terepen haladtak. Ez a szakasz egyszerre szolgálta a ló fokozatos bemelegítését és az állóképesség próbáját. A lovasnak már itt ügyelnie kellett a megfelelő tempóra és az energia beosztására. A cél nem a lehető legnagyobb sebesség volt, hanem az előírt idő pontos teljesítése úgy, hogy a ló elegendő erőt tartalékoljon a következő feladatokra.
Az első lovaglószakaszt egy gyors tempójú akadályverseny követte. A steeplechase során a páros vágtában, jellemzően sövényjellegű akadályokon haladt át. A szakasz a sebességet, az ugrókészséget és a ló állóképességét egyszerre tette próbára. Ez a mai lovastusa versenyeken már nem szereplő feladat különösen látványos része volt a klasszikus militarynak. A ló és lovasa itt jóval nagyobb sebességgel dolgozott, mint az előző szakaszon. A lovasnak meg kellett találnia az egyensúlyt a megfelelő tempó, a biztos ugrások és a ló erejének beosztása között.
A gyors steeplechase után ismét egy hosszabb, meghatározott idő alatt teljesítendő lovaglószakasz következett. Ennek egyik fontos szerepe az volt, hogy a ló a nagy sebességű akadályverseny után rendezettebb tempóban mozoghasson és felkészülhessen a terepnap legnehezebb részére. A lovasnak folyamatosan figyelnie kellett lova légzését, mozgását, fáradtságát és általános állapotát. A klasszikus military egyik legfontosabb sajátossága éppen az volt, hogy a jó lovas nemcsak teljesítményt követelt a lovától, hanem tudnia kellett, hogyan ossza be annak erejét.
A C szakasz után a páros nem indulhatott azonnal a terepversenyre. Egy kijelölt pihenőhelyen a lovat ellenőrizték és lehetőséget biztosítottak a felkészítésére a következő szakasz előtt. A segítők és a lovas gondoskodtak a ló hűtéséről, légzésének és keringésének rendeződéséről, valamint felszerelésének ellenőrzéséről. Az állatorvosi vizsgálat során különösen fontos volt, hogy a ló pulzusa megfelelően csökkenjen és általános állapota lehetővé tegye a további versenyzést. A klasszikus rendszerben alkalmazott egyik fontos követelmény szerint a pulzusnak a pihenő alatt (10 perc) percenként 80 alá kellett csökkennie. Csak a megfelelő állapotúnak ítélt ló indulhatott tovább a terepversenyre. Ez jól mutatja, hogy a hosszú formátum nem pusztán a gyorsaságról és az akadályok leküzdéséről szólt, a ló regenerálódóképessége is a verseny egyik meghatározó tényezője volt.
A klasszikus terepnap utolsó és legnehezebb szakasza a mai lovastusából is jól ismert terepverseny volt. A párosnak változatos terepen, rögzített akadályokból épített pályát kellett teljesítenie. Farönkök, árkok, vizes akadályok, szintkülönbségek és különféle természetes hatású akadálykombinációk tették próbára a ló bátorságát, ugróképességét és a lovas technikai tudását. A legnagyobb különbség a mai terepversenyhez képest az volt, hogy a ló ekkorra már három korábbi szakaszon jutott túl. A sikeres teljesítéshez ezért nemcsak jó tereplovaglásra, hanem rendkívül tudatos felkészítésre és az egész terepnap során megfelelően beosztott energiára volt szükség. A négy szakasz együtt jelentette a klasszikus military egyik legösszetettebb próbáját.

Bal oldalon: Phyllis Dawson és Half Magic, Jobb oldalon: William Fox-Pitt és Briarlands Pippin, 1992, Badminton
A klasszikus háromnapos versenyeken a díjlovaglás, a hosszú terepnap és a díjugratás egymást követő versenynapokon zajlott. A terepnap után a lovak regenerálódása ismét kiemelt figyelmet kapott. A díjugratás előtt állatorvosi szemlével ellenőrizték, hogy a ló megfelelő állapotban van-e a verseny folytatásához. A záró díjugratás ezért különleges jelentőséggel bírt, azt is megmutatta, hogy a ló a komoly állóképességi terhelés után mennyire képes megőrizni pontosságát, ugrókészségét és együttműködését. A klasszikus military tehát a ló sokoldalúságának, állóképességének és regenerálódóképességének átfogó vizsgája volt.

William Fox-Pitt és Cosmopolitan II, 1995 Military Európa-bajnokság, Pratoni, az angol csapat itt aranyérmet nyert
A lovastusa modern történetének egyik legjelentősebb fordulópontját a 2004-es athéni olimpiai játékok jelentették. A Nemzetközi Lovassport Szövetség (FEI) által bevezetett rövid formátumban megszűntek a klasszikus terepnap A, B és C szakaszai. Megmaradt a D szakasz, vagyis a terepverseny, amelyet az új követelményekhez igazítottak. A klasszikus hosszú formátum utoljára a 2000-es sydney-i olimpián szerepelt. A változás nem egyik napról a másikra történt. A nemzetközi lovassportban már korábban is léteztek rövidebb versenyformák és évek óta folytak viták arról, milyen irányban fejlődjön tovább a sportág. A hosszú formátum rendkívül nagy területet, jelentős szervezői apparátust, sok közreműködőt és komoly anyagi ráfordítást igényelt.
A FEI ezért olyan versenyrendszer kialakításán dolgozott, amely csökkenti a rendezés terület- és költségigényét, ugyanakkor megőrzi a lovastusa összetettségét és sportértékét. Az athéni olimpia ezzel új korszakot nyitott a lovastusa történetében. 2004-ben az olimpián már az új rendszer szerint versenyeztek, azonban Badminton és Burghley még 2005-ben is megrendezte a klasszikus hosszú formátumot utoljára.
Nem feltétlenül. Inkább jelentősen megváltoztak a követelmények. A klasszikus militaryban az állóképesség, a hosszú távú terhelhetőség és a regenerálódás kiemelt szerepet kapott. A mai terepverseny rövidebb, ugyanakkor technikailag rendkívül összetett. A pályákon gyakran találkozhatunk szűk akadályokkal, pontos vonalvezetést igénylő kombinációkkal, különböző távolságokra épített ugrásokkal és olyan feladatokkal, amelyek gyors, de átgondolt döntéseket követelnek meg. A modern lovastusában a lovasnak nemcsak a tempót kell jól megválasztania, hanem szinte minden akadálynál pontosan kell felmérnie az ideális megközelítést és a ló egyensúlyát. Egy nehéz kombinációban már egy kisebb pontatlanság is jelentős hibához vezethet.
A hangsúly tehát részben áthelyeződött. A hosszú állóképességi próba helyett még nagyobb szerepet kapott a technikai felkészültség, a precizitás és a gyors helyzetfelismerés. Az állóképesség azonban nem veszítette el jelentőségét. A megfelelő kondíció, a fokozatos edzésmunka és a jó regenerálódóképesség ma is nélkülözhetetlen a biztonságos és eredményes versenyzéshez.
A versenyrendszer átalakulásával párhuzamosan a biztonsági szemlélet és a terepakadályok kialakítása is sokat fejlődött. A modern tereppályákon egyre szélesebb körben alkalmaznak olyan biztonsági megoldásokat, amelyek bizonyos típusú ütközéseknél csökkenthetik a súlyos esések kockázatát. Ilyenek például a megfelelően kialakított, működésbe lépő biztonsági elemekkel felszerelt terepakadályok. A pályatervezésben, az akadályok elhelyezésében, a versenyzők felkészítésében és az állatorvosi ellenőrzésekben egyaránt kiemelt szerepet kap a kockázatok mérséklése. A lovastusa továbbra is nagy felkészültséget és felelősséget igénylő szakág, amelyben a ló egészsége és jólléte minden más szempont mellett alapvető jelentőségű.
A klasszikus military és a modern lovastusa között jelentős különbségek vannak. Az egyikben a hosszú terepnap, a nagy távolságok és a regenerálódóképesség kaptak különösen nagy hangsúlyt. A másikban a technikai összetettség, a pontos vonalvezetés, a gyors döntéshozatal és a magas szintű képzettség kerültek még inkább előtérbe.
De a sportág alapja nem változott.
Ugyanannak a lónak és lovasnak kell bizonyítania a díjlovaglásban, a terepversenyen és a díjugratásban is. A jó lovastusaló ma is bátor, együttműködő, kitartó és sokoldalú.
A jó lovastusalovas pedig ma is pontosan ismeri lovát, felelősséggel dönt és képes a három különböző feladat követelményeit egységes teljesítménnyé formálni. A lovastusa múltját és jelenét ezért nem csupán a versenyszabályok kötik össze, hanem a ló és lovasa közötti változatlan bizalom is.

